1848.Május. Galícia.
A levegő már hűvös, a hegyek felől hideg szél érkezik. A huszárok között azonban most másról folyik a szó. Megérkezett a hír: Magyarországon kitört a forradalom. Messze vannak otthonuktól, a császári hadsereg kötelékében szolgálnak, de most választaniuk kell: maradnak, vagy elindulnak Magyarország felé.
Az út hosszú és veszélyes. Ha a hazájukért akarnak harcolni, előbb haza kell jutniuk. A huszárok nyeregbe szállnak.
A történet főszereplői a 6. (Württemberg) huszárezred 2. századának magyar huszárjai voltak. Parancsnokuk Lenkey János kapitány volt, a hazatérésben pedig Fiáth Pompejus főhadnagy és Harsányi Bálint őrmester is fontos szerepet játszott.
A katonák a Habsburg Birodalom hadseregében szolgáltak. Magyarország ekkor még a birodalom része volt, így a magyar huszárok számára természetes katonai szolgálatnak számított, hogy az ország határain kívül, valamelyik másik tartományban állomásozzanak. A Württemberg-huszárok 1848 tavaszán Galíciában teljesítettek szolgálatot, Lenkey százada pedig Mariampolban tartózkodott.
A huszárok többsége magyar volt, sokan közülük a Hajdúság vidékéről származtak. Otthonuktól több száz kilométer választotta el őket.
Eközben Magyarországon már megtörtént az, amiről ők is egyre több hírt kaptak. Március 15-én kitört a pesti forradalom, Batthyány Lajos vezetésével megalakult az első felelős magyar kormány, és az ország politikai helyzete gyökeresen megváltozott.
A hírek Galíciába is eljutottak…
Forrongó Galícia
A huszárok nem egy nyugodt helyőrségben várták a fejleményeket. A lengyel területeken is forradalmi hangulat uralkodott, és a magyar katonák kapcsolatba kerültek a helyi lakossággal.
Április végén Stanislauban tüntetés tört ki. A megmozdulást a császári hatóságok erővel verték le, az események pedig a magyar huszárokra is nagy hatással voltak.
A magyar katonák egyre közelebb kerültek a helyi lengyel lakossághoz, miközben otthonról is folyamatosan érkeztek a hírek. A forradalmi események hatására egyre többen érezték úgy, hogy Magyarországon lenne a helyük.
Lenkey János helyzete közben egyre nehezebbé vált. A kapitányt felettesei gyanakvással figyelték, még büntetésben is részesült.
A században pedig megszületett a döntés. Hazatérnek.
A haza veszélyben forog
1848. május 28-án a huszárok elhagyták mariampoli állomáshelyüket.
Nem szabályos katonai menet volt ez. Engedélyt nem kaptak a hazatérésre, ezért a császári hadsereg szemében szökevényekké váltak. A század útnak indult. A Dnyeszteren is át kellett kelniük, és közben minden pillanatban számolniuk kellett azzal, hogy a császári csapatok megpróbálják feltartóztatni őket.
A katonák azonban nem egyszerűen menekültek. Fegyelmezett alakulatként próbáltak együtt maradni. Fegyvereiket és felszerelésüket magukkal vitték, de nem akartak fosztogatásba kezdeni.
Egyetlen cél lebegett a szemük előtt: Magyarország.
A saját kapitányuk is az útjukba került
A szökés híre hamar eljutott a galíciai parancsnoksághoz. A katonák után végül éppen Lenkey Jánost küldték.
A parancsnokság úgy gondolta, hogy a kapitány ismeri az embereit, tekintélye van előttük, ezért képes lehet jobb belátásra bírni őket. Lenkey utánuk indult, Nadwórnánál utol is érte a századot.
A találkozás azonban egészen másképp alakult, mint ahogy felettesei elképzelték.
A huszárok nem engedelmeskedtek a kapitánynak. Fegyvert fogtak rá, és azt követelték tőle, hogy tartson velük. Nem akarták, hogy visszafordítsa őket. Lenkeyből így egyetlen pillanat alatt fogoly lett.
A katonák magukkal vitték. A kapitány ugyan később akár megszökhetett volna, mégsem hagyta magára az embereit. Úgy érezte, ha elhagyja őket, könnyen felbomolhat a fegyelem, és a század katonái ellenőrizhetetlenné válhatnak. Így folytatta velük az utat.
A hegyeken át
A század egyre közelebb került Magyarországhoz. Az út azonban még korántsem ért véget.
A huszároknak át kellett kelniük a Kárpátokon. A lovaknak és embereknek egyaránt megterhelő menet következett: hosszú utak, nehéz terep és a folyamatos bizonytalanság kísérte őket. Nem tudhatták, hogy mikor bukkan fel mögöttük egy császári alakulat.
A katonák számára minden megtett kilométer egy újabb lépést jelentett hazájuk felé. Már nem az volt a kérdés, hogy visszafordulnak-e, hanem az, hogy mikor érnek el végre a magyar határig. A század végül elérte Kőrösmezőt.
Magyarország földjére értek.
A huszárok Lenkeyt és Fiáthot arra kérték, hogy álljanak a század élére. Lenkey végül megtette.
1848. május 31-én megérkeztek Máramarosszigetre.
A fogadtatás egészen más volt, mint amire a császári parancsnokság számított. A lakosság ünnepelte a hazatérő katonákat.
A Lenkey-huszárok végre hazaértek.
Hazatérés után harc
A történet azonban nem itt ért véget. A magyar kormány számára kellemetlen ügy volt a császári hadseregből történt szökés. A katonák helyzetét meg kellett vizsgálni, hiszen a magyar vezetés ekkor még nem akarta nyíltan támogatni a császári hadsereg katonáinak engedély nélküli hazatérését.Végül azonban nem küldték vissza őket.
A század a magyar honvédség kötelékében folytatta szolgálatát, és hamarosan a Délvidékre vezényelték őket.
A huszárok tehát elérték azt, amiért elindultak: valóban a szabadságharc katonái lettek.
A harcokban is komoly veszteségeket szenvedtek. Fiáth Pompejus főhadnagy 1848 augusztusában, a Szenttamás körüli harcokban életét vesztette. Harsányi Bálint, aki a hazatérésben is fontos szerepet játszott, később szintén elesett a szabadságharcban.
Lenkey János pályája pedig tovább ívelt felfelé. A szabadságharc során honvédezredes, majd tábornok lett.
A történet azonban tragikus véget ért.
A szabadságharc leverése után Lenkeyt letartóztatták. Az aradi vértanúk perében őt is halálra ítélték, ám súlyosbodó betegsége miatt az ítéletet nem hajtották végre.
1850. február 8-án halt meg az aradi várban.
Több mint egy hazatérés
A Lenkey-század története azért vált 1848 emlékezetének egyik különleges epizódjává, mert a katonák egyetlen döntéssel szakítottak addigi életükkel. Messze voltak Magyarországtól. Egy olyan hadseregben szolgáltak, amelynek parancsait addig kötelességük volt követni. Mégis úgy döntöttek, hogy amikor hazájuk sorsa megváltozott, nekik is vissza kell térniük.
Az út során nemcsak a távolságot kellett legyőzniük. Szembekerültek a saját hadseregükkel, feltartóztatták a saját kapitányukat, átkeltek a Kárpátokon, majd Magyarországra érve vállalták annak a háborúnak a veszélyeit, amely miatt egyáltalán útnak indultak.
A hazatérésük nem a történet vége volt. Hanem a kezdete annak, amiért hazajöttek.
A történet a filmvásznon
A Galíciából hazatérő magyar huszárok története a magyar filmtörténetben is tovább él. Sára Sándor 1978-ban bemutatott „80 huszár” című filmje egy hazafelé tartó huszárcsapat viszontagságos útján keresztül idézte fel 1848 világát.
A film nem dokumentumfilm, s nem a Lenkey-század történetének pontos rekonstrukciója, de ugyanazt a történelmi dilemmát állítja középpontba: mit tesz az a katona, aki ráébred, hogy a hazája messze van, ő pedig egy olyan hadseregben szolgál, amelynek érdekei egyre inkább szembekerülnek az otthonával?
A Lenkey-huszárok válasza egyértelmű volt.
Nyeregbe szálltak, és hazajöttek.
(Kimelet kép: Altorjai Göbel János: Kivont karddal vágtató huszárok forrás: google képkereső)
