Volt idő, amikor a sajtó rangot jelentett. Egy-egy lap neve önmagában garanciát adott arra, hogy amit az olvasó a kezében tart, annak súlya van. A szerkesztők nem pusztán írásokat válogattak: ízlést formáltak, tehetségeket fedeztek fel, és sokszor azt is alakították, merre tartson a magyar kultúra. Ezek közé a lapok közé tartozott a Nyugat is, amely néhány évtized alatt a magyar irodalom egyik legfontosabb műhelyévé vált.
” Új időknek új dalai „
1908-ban indult el az a folyóirat, amely hamarosan nemcsak az irodalmi élet egyik fontos fóruma, hanem egy egész korszak jelképe lett. A Nyugat első száma januárban jelent meg, szerkesztői között pedig olyan nevek szerepeltek, mint Ignotus, Fenyő Miksa és Osvát Ernő.
Közülük Osvát szerepe különösen meghatározóvá vált. Szerkesztőként nem egyszerűen a már ismert szerzőkre épített: felismerte az új hangokat, teret adott a fiatal tehetségeknek, és olyan irodalmi közeget alakított ki, ahol az alkotói teljesítmény fontosabb volt a megszokott tekintélyeknél.
A lap körül hamarosan olyan szerzők jelentek meg, akik később a magyar irodalom történetének meghatározó alakjaivá váltak. Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula és Kaffka Margit neve ma már elválaszthatatlan a Nyugattól. A folyóirat azonban éppen attól volt jelentős, hogy nem egyetlen irodalmi irányzatot próbált képviselni: különböző hangoknak adott helyet, miközben egyre határozottabban nyitott a modern magyar irodalom felé.
A Nyugat nagy nemzedéke
A Nyugat hamar olyan alkotók találkozási pontjává vált, akik új irányokat kerestek a magyar irodalomban. Nem valamiféle egységes „nyugatos stílust” képviselt: erejét éppen az adta, hogy különböző szemléletű szerzőknek adott helyet.
A modern európai irodalom felé forduló törekvések éppúgy megjelentek benne, mint a magyar társadalom problémáira érzékeny próza vagy a hagyományokkal vitázó költészet. A Nyugat körül így nem egyetlen irányzat szerveződött, hanem egymással is párbeszédben álló alkotói szemléletek találkoztak.
A folyóirat idővel több lett egyszerű publikációs felületnél. Irodalmi mércévé vált. Ha valaki bekerült a Nyugat szerzői közé, az önmagában is rangot jelentett, miközben a lap körül kialakuló szellemi közeg újabb és újabb alkotókat vonzott. A Nyugat így nemcsak közölte a korszak irodalmát, hanem alakította is azt. A lap történetének egyik meghatározó alakja közben Osvát Ernő maradt, akinek szerkesztői érzéke nélkül aligha alakulhatott volna ki ez a sokszínű alkotói közösség.
1929-es halála ezért nem egyszerűen egy fontos szerkesztő elvesztését jelentette: egy korszak lezárult, és a Nyugat története is új fejezethez érkezett.
A világ változik
A folyóirat tovább működött, de a húszas évek végére már egy másik irodalmi közeg vette körül, mint amelyben létrejött.
A következő években Babits Mihály és Móricz Zsigmond is fontos szerepet vállalt a lap irányításában.
Közben a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakjai közül többen meghaltak vagy fokozatosan háttérbe kerültek. Ady Endre már 1919-ben meghalt, Osvát 1929-es halála után pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a folyóirat nem tudja változatlan formában továbbvinni az első nagy korszak szellemi lendületét.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy a Nyugat elvesztette volna jelentőségét. Új szerzők érkeztek, új irodalmi hangok jelentek meg, a folyóirat pedig továbbra is fontos műveknek adott helyet. Inkább arról volt szó, hogy a Nyugat történetében lezárult egy korszak, és elkezdődött egy másik.
A lap fokozatosan átalakult: már nem az első nemzedék nagy áttöréseinek fóruma volt, hanem egy olyan irodalmi műhely, amelynek meg kellett találnia a helyét egy változó kulturális és történelmi korszakban.
Új nemzedékek
A harmincas években a Nyugat már egy megváltozott irodalmi közegben működött. A folyóirat körül újabb nemzedékek jelentek meg, miközben a korábbi nagy nevek közül egyre többen kerültek távolabb a szerkesztőségtől.
1932-ben már a harmadik generációhoz tartozó alkotók – közöttük Jékely Zoltán, Weöres Sándor és Vas István – is feltűntek.
Móricz Zsigmond 1933-ban elhagyta a Nyugatot, a következő években pedig újabb változások alakították a folyóirat történetét.
1935-től a lap havonta jelent meg. A Nyugat ekkor már nem ugyanaz a folyóirat volt, amelyet a századelő irodalmi forradalma emelt magasba, de továbbra is fontos fórum maradt a magyar irodalomban. A változás nem egyetlen pillanatban történt meg. Inkább lassú átalakulás volt: a régi korszak emléke mellett új szerzők és új hangok keresték a helyüket.
A Nyugat így egyszerre őrizte saját hagyományát és próbált lépést tartani egy olyan korral, amely már egészen más kérdéseket tett fel.
„Elbocsátó, szép üzenet”
A Nyugat utolsó éveit már Babits Mihály neve határozta meg. Betegsége miatt 1940-ben Illyés Gyula egyre több gyakorlati szerkesztői feladatot vett át, majd Babits 1941. augusztus 4-i halálával a folyóirat története is fordulóponthoz érkezett.
A szeptemberi szám már nem jelent meg. A lap engedélye Babits nevéhez kötődött, a hatóságok pedig nem engedélyezték, hogy a folyóirat változatlan formában tovább működjön. Ezzel 1941-ben véget ért a több mint három évtizedes történet.
A lap megszűnése azonban nem jelentette a „nyugatos” irodalmi hagyomány végét.
Alkotói közül sokan tovább dolgoztak, és az 1941-ben induló Magyar Csillag számos korábbi szerzőnek adott új fórumot. A folyóirat megszűnt, az általa képviselt irodalmi mérce azonban tovább élt.
A Nyugat ma már nem létező folyóirat, mégis nehéz úgy beszélni a 20. századi magyar irodalomról, hogy ne kerüljön szóba. Nem pusztán azért, mert a korszak legnagyobb alkotói közül sokan ott publikáltak. A jelentősége abból is adódott, hogy megmutatta: egy lap nem csupán közlési felület lehet.
Lehet műhely, találkozási pont és mérce is.
A Nyugat története lezárult. Öröksége azonban tovább él minden új hangban, amely mer kérdezni, gondolkodni és új utakat keresni.
(Kiemelt kép: A Nyugat egyik száma, forrás: google képkereső)
